Désirée Channelle Lecouvé

Ha a pozitív tulajdonságairól beszélnénk, akkor elég keveset lehetne róla mondani, ezért inkább térjünk ki a rossz jellemvonásaira. Az emberek úgyis azokat veszik észre előbb. Desinél ez vita tárgya is lehet, ugyanis kevesen tudják, hogy milyen is igazából ő. Az apja és az anyja munkatársai, ismerősei egy jó nevelt, céltudatos, fiatal, úrilányt látnak Channelle személyében, de csak azért, mert ők nem élnek éjszakai életet. Ezen kívül Desit a szülei már kiskorában elrontották azzal, hogy mindent megengedtek neki.
Desirée türelmetlen és ingerlékeny. Könnyen fel lehet húzni, ha pedig ez megtörténik, akkor az illető hosszadalmas csata elé áll, ugyanis Channelle annyira elkényeztetett és annyira hozzá van szokva ahhoz, hogy minden úgy alakul, ahogy korábban már eltervezte, hogy egyszerűen képtelenség vele vitatkozni, legalább is, ha nyertesként szeretne valaki kikerülni a vitából. Csodálatra méltó, hogy mindig nyugodt, halk hangnemen vitatkozik. Mintha csak biztos lenne a nyerésében és élvezné, hogy legyőzheti a másikat. Szörnyen makacs és önfejű. A saját életelvei szerint él. Sosem fogad el tanácsokat, főleg olyanokat nem, amik szembeütköznek a saját véleményével. Gyűlöli a szigort, és ha diktálni akarnak neki. Nem engedi senkinek, hogy megszabja mit csinálhat és mit nem.
Ismeretlenekkel sokszor rosszindulatú, előítéletes és barátságtalan. Nem bízik meg az emberekben, és a külsejük alapján ítéli meg őket.
Mivel gazdag, híres családban született, ezért hozzá van szokva ahhoz, hogy mindene meglegyen. Akik nincsenek vele egy szinten, azokat lebecsüli, lenézi.
Nem tartja magát beképzeltnek, csak tudja, hogy hol a helye és azt is, hogy az ember bármit megkaphat, ha van pénze. Túlságosan is akaratos, néha egy picit erőszakos is. Szereti, ha övé az utolsó szó. Gyakran megpróbálja ráerőszakolni az emberekre a véleményét. Nagyon jól érvel. Mindig van egy ellenérve, ezért nehéz is meggyőzni bizonyos dolgokról. A saját véleménye ér a legtöbbet, nem hajlandó mások álláspontja mellett kiállni.
Ha kitűz magának egy célt, többnyire eléri, és nem érdekli, hogy mit kell megtennie, azért, hogy megkaparintsa, amire szüksége van. Ha mégis valaki bekavar és a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szerette volna, a tettest „felírja a fekete listájára” és onnantól az illető az ellenségévé válik.
Szeret gúnyolódni, a hangja sokszor ironikus, akárcsak a szavai. Az ellenségeivel és az unszimpatikus személyekkel lekezelő. Mindig hallani a hangjában, hogy tudatában vannak annak, hogy felsőbbrendű, és szereti, ha a körülötte lévők is tisztában vannak ezzel.
Úgy gondolja, hogy sokkal könnyebb átgázolni másokon, mint tűrni, hogy őt tapossák. Kényelmesnek találja, hogy álarc és vastag páncél mögé bújjon és eljátssza, hogy minden rendben van vele..
Képes-e szeretni? Naná, hogy. Egy éjszakáig. Nem akarja elkötelezni magát…
Szabad idejében vásárol, szórakozik.
A legnagyobb félelme az, hogy egy nap lebukik és mindenki megtudja, hogy milyen életet is él igazából. Sokszor megkérdezte magától, hogy akkor miért nem szabadul meg a másik Désiréetől . A válasz egyszerű. Nem tudná megtenni. Hiányozna neki a rizikó, a búja énje és minden élvezet, amit az éjszaka nyújtani tud.

Egy újabb unalmas napon estem túl. Nem hiszem, hogy minden egyes évvel egyre jobban unom az egész iskolát.
Belépek a hálókörletekbe vezető nappaliba, és semmi másra nem vágyom, mint hogy lefeküdjek. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy gyorsabban teljen az idő. Véget akarok tenni a monoton napnak. De miért, ha tudom, hogy holnap is ez vár rám? Talán mert fogalmam sincs, hogy mit hoz a reggel, és azt remélem, hogy valami megtöri az egyhangú iskolai életet…
Nem figyelek semmire, még körbe sem nézek. Egyedül csakis a hálószoba felé vezető útra összpontosítok. Előttem már az a kép játszódik, amikor az ágyamban fekszem, és lehunyt szemekkel megpróbálok elaludni, remélve, hogy az éjszakám rémálommentesen fog telni.
A lépcsőkön baktatok. Már majdnem felérek, mikor valamin megakad a szemem. A fiúk hálóbejárata előtt állok. A mellkasomnál keresztbe rakom a kezem. Valami vonz, egy kis belső hang arról beszél, hogy lépjek be, de az ép elmém ellenkezik. A szívem egyre hevesebben ver. Azt mondják, hogy a mosoly vidáman világító kis ablak a közöny sötét éjszakájában, de az én mosolyom nagyon is vészjósló. Körbenézek párszor, majd gyorsan beslisszolok a szobába. Bent lámpások és mécsesek fényei ragyognak. Beljebb lépek. Egy pillanatra elgondolkozom. Miért jöttem pont ide? Érthető, hogy izgalomra vágyok, de ennyire?! A szívem legmélyén tudom, hogy kit keresek, de nem akarom bevallani magamnak. Ösztönösen odalépek az egyik baldachinos ágyhoz. Közelebb hajolok a párnához és beszippantom az illatot, amit a tulajdonosa hagyott. Ettől az egész örültségtől valamiért feldobódom. Már nem érzem a fáradságot, mi több! Tele vagyok energiával. Különböző gondolatok forognak a fejemben. Ki akarom iktatni őket, de lehetetlen. Az illat, a fények, az ágy, és maga a tény, hogy itt vagyok, nem engedi tisztulni az elmémet.
Megint csak mosolygok. Nem bánom, hogy túlteng a fantáziám. Vicces, ahogy teljesen lehetetlen dolgok pattannak ki belőle. Végül is izgalomra vágytam. Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat számomra az éjszaka, főleg, ha nem megyek el.
A szívem azt súgja, hogy maradjak, de az agyam mást diktál. Őrületbe kerget a döntésképtelenség. Végig gondolom a lehetőségeket. Ha maradok, megvan rá az esélye, mi több, biztos, hogy valaki itt fog rám találni. Aztán jöhetnek a pletykák… A szüleim, a barátaik megtudják, hogy milyen életet élek, kiesek a gazdagok köreiből és az ismerőseink a szajhák csoportjába fognak sorolni. Ha elmegyek, ez csupán egy titok marad, amit kizárólag én fogok tudni. Semmi mendemonda…
Talán a kalandvágyam zavar össze, de egyáltalán nincs kedvem elhagyni a hálót. Nem akarom, hogy apám kitagadjon, márpedig ez lesz, ha akár egy rossz szót is hall rólam.
Búcsúképpen végigsimítok a párnán. Újra magamban szippantom az illatot, majd egy utolsó pillantást vetek az ágyra. Elmegyek még mielőtt rám talál valaki.
Egyszer csak egy ismerős hang töri meg a síri csendet. Megtorpanok. Csak az jár a fejemben, hogy lőttek a tervemnek. Most már mindenki meg fogja tudni, hogy a fiúk hálókörletében jártam. Aztán az emberek szépen kiszínezik a történetet, én pedig megszívom. Báár, ha jobban meggondolom... Egy kis szórakozás belefér. Végül is ezért jöttem be.
Ahogy elnézem, sajnos Chevalier sincs túl fényes állapotban. Látszólag neki is hosszú, unalmas napja volt. A legjobban a higgadtságán lepődöm meg. Valami azt súgja, hogy nem véletlen. Muszáj valamit kitervelnem, valami kegyetlent. Van pár ötletem, csak össze kéne kötnöm őket. A belső hangom azt duruzsolja, hogy itt a játék ideje. Csábítóan, talán egy picit gúnyosan mosolygok, majd a rideg, szürke szempárba nézek.
- Hello Lecouvé, mi járatban errefelé? - kérdi viszonylag higgadtan.
- Chevalier... - szólok meglepődött hangon. - Ne izgulj! Nem hozzád jöttem. - a szavaim ironikusan csengnek az üres szobában.
Istenem, de rosszul hazudok. „ Nem hozzád jöttem...” Szemenszedett hazugság. Nem lepődnék meg, ha megkérdezné, hogy miért vagyok az ágyánál, és miért nyúltam hozzá a párnájához, ha nem őt keresem. Igazából annyira unatkozom, hogy bárki társaságát elfogadnám. De ha egy Chevalierrel kezdek ki, számolnom kell azzal, hogy ahhoz van hozzászokva, hogy bármi áron megkapja azt, amire vágyik. Viszont nem tervezem, hogy egykönnyen megadom magam. Az nem lenne élvezetes és érdekes sem. Nem vagyok könnyűvérű, mint egyesek, akik Chevalier láttára már le is vetik a ruhájukat. Nézem, ahogy laza mozdulatokkal az ágy egyik oszlopának támaszkodik. Ösztönösen elkezdem harapdálni az alsó ajkamat.
- Gondoltam! Felteszem ezért fogdosod az én párnámat – reagál a válaszomra. Jogos, amit mond. - Nagyon késő van, már ágyban lenne a helyed.
Chevalier felé indulok. A lépéseim határozottak. Csak pár milliméternyire állok meg tőle. A mutatóujjammal végigsimítok a mellkasán, majd egészen közel hajolok az arcához. Az ajkaink már majdnem összeérnek, amikor balra döntöm a fejem és a fülében kezdek el suttogni.
- Azt mondod? Bájos tőled, hogy ágyba küldesz. - édesen felkacagok, majd ellököm magamtól. Megfordulok, így háttal állok neki. Közben az egyik hajtincsemet babrálom.
- Lám, lám... Csak azt ne mond, hogy mára nem jutott játszótárs. Vagy inkább játékszereknek nevezzem őket? – imádok gúnyolódni, bár ahogy Chevaliert ismerem... Ezért meg is büntethet. A büntetés szótól nevetnem kell, de magamban tartom. Csupán mosolygok.
- De... Tudod mit? Tényleg ágyba lenne a helyem. – hátravetek egy huncut pillantás. Kíváncsi vagyok a reakciójára. - Jobban teszem, ha megyek, mielőtt valaki itt találna minket. - A kijárat felé fordulok, így megint szembe kerülök Chevalierral. - Nem szeretném, ha pletykálnának. Tudod... Ha a férfiak féltékenyek, akkor inkább letagadják és elkerülik ezeket az érzéseket, a nők viszont hajlamosabbak a féltékenység kifejezésére. És ne felejtsük el... Nem egy nővel van dolgod. A nőkben pedig még az általános szerelmi féltékenységen kívül ezer kisebb fajta féltékenység is van, amiknek legtöbbje az irigységgel tart rokonságot. Nekem pedig nincs kedvem irigy cafkákkal foglalkozni. - a szánalom jelei ülnek ki az arcomon. Elindulok a kijárat felé, de előtte még veszélyesen közel állok meg Chevalier mellett.
- Jó éjt, kedves! - puszit lehelek a nyakára. Elég kockázatos lépés, de mindig is úgy gondoltam, hogy a bátraké a szerencse...