Cecilia De Carneillon - The soon to be widow...

Már akkor tudod, hogy bajt jelent, ha csak egy pillanatra is találkozik tekinteted a hideg kékséggel izzó zsarátnokokkal…érzéki, gátlástalan, gerinctelen, vakmerő, forrófejű, türelmetlen, igazi bajkeverő, számító, haszonleső, kapzsi.

Ha valakit át kell verni? Semmi gond. A földbe döngölni? Annál jobb. Mindezt pénzért, vagy puszta szórakozásból? Oly édesen mindegy…akárhogy is, jobb nem az útjában lenni. Nem ad senki, és semmi véleményére. Nem akar megfelelni senkinek, a szabályokat gyűlöli, szívesebben teremt maga körül átláthatatlan káoszt. Minden barátja egyben az ellensége, és a riválisa is. Az embereket puszta eszköznek tekinti saját boldogsága és boldogulása eléréséhez. A legfontosabb viszont már csak a szórakozás marad. Amíg nem lel akadályra, gondtalanul éli az életét, szórja mások pénzét. Az akadályt pedig igyekszik előbb vagy utóbb eltemetni…Okosabb, mint aminek elsőre nézni szokták, de ez is csak megannyi trükkjének egyike: becsüljék csak le, egészen nyugodtan. A végén úgyis ő kerül majd ki győztesen. Eszközben nem válogat. Vagy túlélő vagy áldozat vagy…de szerinte nem születsz egyiknek sem. Csak és kizárólag saját erődből juthatsz akárhova is. Nem állhatja a gyenge, érzékeny embereket; idegesítik azok, akik túl sokat aggódnak, de legjobban az emberek tehetetlensége és vaksága bosszantja fel.

Legjobban hozzá hasonló, vagy olyan emberek környezetében érzi jól magát, akiket irányíthat, de nem bosszantóan mulyák. Nem bízik senkiben, nem szeret senkit, az emberi kapcsolatok adok-kapok üzletek számára.

A rengeteg rideg, negatív tulajdonsága ellenére: szórakoztató, remek a humorérzéke, noha kissé szarkasztikus; ijesztően könnyen ért szót bárkivel, ha akar; elragadóan bájos tud lenni; kiválóan játssza el a művelt dáma, és az udvarias feleség szerepét; segítő kezet nyújt társaságban azoknak, akiket kellemetlen helyzetbe akarnak hozni…a kérdés csak, hogy azért mit fog kérni majd.

Van, hogy egy hajszálon múlik, milyen kanyart vesz az életed. Ahogy Woody Allen olyan találóan mintázza ezt egy meccslabdával: ha már elütötted, megtetted a magadét, ott az a kínosan, kegyetlenül hosszúra nyúló pillanat, amikor nem tudhatod átrepül-e a labda a hálón és nyersz, vagy az orrod előtt hullik a porba…és veszítesz. Valahogy az én életem is egy ilyen hajszálon múlt.

Persze, azért jól kicentizett hajszál volt, mit tagadjam? Eszem ágában sem volt abban a nápolyi nyomorban leélni az életemet, ahova születtem. A szüleim senkik voltak, a testvéreim még annyik sem. Sosem tudták, hogyan törjenek feljebb, mindig túl…becsületesek, naivak voltak, azt hitték a kemény munka egy szép napon majd az olyan szerencsétleneknek is kifizetődhet, mint ők. Egy fenét. Régen még velem is elhitették ezt a maszlagot. Keményen tanultam, mint valami félőrült, mégsem jutottam egyről a kettőre, és amikor eljött a csodás egyetemi felvételik éve…nem kaptam sehova ösztöndíjat. Egyik tetves helyre sem.

De nem adtam fel. Én nem az vagyok, aki feladja. Mindig is másról álmodtam…gazdagságról, csillogásról, a törvények felettiségről, mesés ruhákról, ékszerekről, szép emberekről, az élvezetek hajszolásáról…nem tudom, hogy merjem-e azt mondani, voltam ártatlan én is. Mennyire lehet ártatlan valaki, aki erre a sok mocsokra vágyik? Igen korán rájöttem: ahhoz a rengeteg pénzhez, mindig vér és mocsok tapad.
Nem érdekelt. Ha volt is valaha, lemondtam az ártatlanságomról, a kemény munka pedig egészen új jelentést kapott: keményen dolgoztam azon, hogy megtanuljam, merre találok gazdag férfiakat Rómában…a szó szoros, vagy legalábbis klasszikusan vett értelemben sosem űztem az ipart. Nem tartoztam senkihez, nem adhatott el senki. Csak én voltam, és én. Jó ideig nem sok hasznot húztam az egészből…eljátszani a gazdag nőt, ha soha nem voltál senki először nem egyszerű. De ahogy a legtöbb ember, a gazdagok is kiismerhetőek – a sok frigid feleség, a nejüket elunt férfiak, a telhetetlenek, a gátlástalanok, a titkon melegek…ijesztően könnyű lett két év alatt hasonulni hozzájuk.

Mai napig emlékszem az első férfira, aki ékszert vett nekem. Bizony…és az egész egyre könnyebbé vált, nem kellett már mindent, amit hordtam kölcsönöznöm, vagy lopnom, és minden apróságot, amit kaptam pénzre váltanom…három év alatt megfogtam az isten lábát. Huszonegy éves voltam, nem volt egyetemi végzettségem, ruhákat, és ékszereket, cipőket leszámítva saját tulajdonom sem, amikor találkoztam az „első nagy Ő-vel”. Két évig gyakorlatilag eltartott szerető voltam…onnantól lett csak igazán egyszerű. Persze tudtam, hogy nem fog örökké tartani; akinek van esze, és annyi pénze, mint Jeremynek volt, az nem ragad le egy szeretőnél, főleg ha nős, és két gyereke van. Végződhetett volna mondjuk kevésbé drasztikusan is: azért tűnt el végül az életemből, mert a nyavalyás felesége megfenyegette, hogy tönkreteszi…minden tiszteletem mondjuk az övé, meg tudta volna tenni.

Aztán nem volt már elég, hogy valakinek a rejtegetett kis titka legyek. Hogyan lett volna? Épp csak belekóstoltam abba, mi minden lehetne az enyém…miért álltam volna éppen most le, amikor jó pár hónapig a saját lábamon is megállhattam volna? Miután „elhagyott” akkor kezdtem el őrült módon következő áldozataimat egyenest előkelő bordélyokban keresni. Zseniális tervnek tartottam…tudják majd, hogy egy telhetetlen fiatal nő lehet az övék, aki még csak nem is kimondottan kurva.
Végül is bejött. Eltartott egy ideig, és nem tudtam hova lyukadok majd ki…túlságosan elnyelt ez a világ, a romlottsága, a túlfűtött vadsága…a mai napig nem tudok szabadulni tőle; de legalább nem lettem egy közülük. Ó, de nem ám…méretes gyémántgyűrű csillog most az ujjamon, egy csinos kis tetőtéri lakásban élek Párizsban, új a nevem, és minden más is, amit csak látni lehet rajtam. Szegény, szerencsétlen Montgomery De Carneillon. Ilyen vénségedre jobbat úgysem fogtál volna már ki. Mi másért akarna téged bárki is, mint a mesés vagyonodért, aminek egyetlen örököse egyetlen fiad, aki semmivel sem jobb nálam…? Nevetségesen egyszerű volt az öreg közelébe férkőzni. Igazság szerint, szerintem átlátott rajtam. De legalább tudta ő is, hogy nem számíthat ennél többre, ennél jobbra, ennél igazabbra. Csak nem akar egyedül meghalni. Én ugyan nem hibáztatom érte, sőt! Nem vagyok bolond, a látszat jön elsőnek: a boldog feleség imázsa makulátlan, és tényleg igyekszem egy kis örömet csempészni férjem utolsó…éveibe? Talán inkább napjaiba…úgy remélem. Mert úgysincs fogalma arról, mennyire vagyok romlott, milyen messze hagytam már el magam mögött az emberség határait…hogy igenis van közöm ahhoz, hogy beteg szíve állapota egyre csak romlik, ahelyett, hogy társaságom bearanyozná utolsó napjait…bizony…eszem ágában sincs a húszas éveim maradékát egy vénség ágyában tölteni. Annál sokkal messzebbre visznek még az én terveim.