Jean-Claude F. Rousseau

Nem mondanám, hogy nem vagyok egyszerű jellem, inkább mondom azt, hogy az emberek sok esetben, mindent túlságosan túlbonyolítanak, ami persze nem mindig baj, így legalább nehezen jutnak el egyes dolgok megoldásával. Szóval, azt kérdezed ki is vagyok én? Átlagos emberként, semmivel nem tűnök ki a tömegből, erre megesküszöm. A legtöbben azt tudják rólam, hogy nyugodt természetű vagyok, és nem szeretek értelmetlenül fecsegni, egyszerűen idegesítenk az üres témák, s van egy két személy, aki könnyedén ki tud hozni az általában halálosan nyugodt béketűrésemből, ami pedig még ennél is rosszabb, hogy ilyenkor utána mindig szidom magamat, hogy mégis hogyan nem voltak képes arra, hogy egy kicsit visszafogjam magam. Előforul, hogy gyakran rágom magam olyanok miatt, amiknek valójában nem is én vagyok az oka, de általában mindig egy vállrándítással elintézem. Napközben egy egyszerű kávéházban töltöm, mint pincérfiú, de mikor leszáll az éj, mintha csak valami megfordulna, hiszen az éremnek is két oldala van. Egy majdnem teljesen tökéletes nyomozó vagyok, aki egyben bérgyilkos is. Szerettem mindig is elintézni a dolgaimat, így soha nem akartam, hogy esetleg valaki más keresse ki nekem az adatokat, mert soha nem lehet tudni ki fog félre vezetni és, hogy mikor. Mintha csak egyik személyiségből átesnék a másikba, az éjszakai énem imádja a szép nőket, szinte fallja őket, ahogy az megvan írva, kivállóan használom a fegyvereket és a tanult harcművészeteket is szinte hibátlanul alkalmazom, emelett imádom a jó autókat. Visszatérve, magammal szemben is meglehetősen kritikus vagyok, és nem szeretem, ha valaki bármiben is hanyag munkát végez. Nem állítom azt, hogy tökéletes vagyok, bőven megvannak a hibáim nekem is, de ezeket remekül titkolom. Egyik legfőbb gyenge pontom, hogy hajlamos vagyok szánalmat érezni mások iránt, ami nekem annyira nem tetszik, de nem tehetek róla, ez van. Például a lakásomban meglehetősen nagy a kupi, ez ellen pedig nem igazán tudok mit tenni, nem én vagyok a pedánsság mintaképe, meg aztán a zseni uralja a káoszt.

Gondolom a gyerekkoromra senki nem kíváncsi, én mégis tömören és röviden összefogom foglalni. Kiváló tanuló voltam, mert egyszerűen felrobbantam attól, ha nem én voltam bármiben is a legtökéletesebb. Szerencsére a legjobb tanárok neveltek fel, ugyanis a szüleim meglehetősen gazdagok, így anyagi problémáim nem igen voltak – természetesen arról sem tud senki, hogy mennyi pénzem van, jobb az ilyet titokban tartani. Szóval anyagiakban valóban soha sem szenvedtem hiányt, ez jócskán megkönnyítette az életem több szakaszát is, mindenesetre én élveztem, de persze sokszor motoszkált az a fejemben, hogy még mi jól élünk, van, aki megélni sem képes, illetve alig. Ezért hát később, amikor már elég idős lettem, s belefolytam a jelenlegi életembe nyitottam egy bankszámlát, amire az összegek nagy része megy, így tudom támogatni a szegény gyerekeket, valamiért mindig is a szívemen viseltem a sorsukat, így néha napján adományozom számukra egy kicsit, de azért mégis hozzá vagyok szokva a jóléthez, nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy én nem tudok így élni, ez otromba hazugság, mindenki örülne annak, ha lenne pénze – csak nem mindegy hogyan.

Na, most már tényleg nem untatok senkit sem a fölösleges részletekkel, gondolom a többséget az érdekli, hogy miért vagy hogyan lettem bérgyilkos. Előre leszögezem, hogy nem, nem a szüleimet ölték meg, ők köszönik szépen kiváló egészségnek örvendenek. Viszont a nagyapámat igen is megölték, méghozzá egy pénzes muksó, aki azóta felszívódott, még csak aprócska nyomokat találtam, de ez kevés, legalább is ahhoz képeset, hogy most vagyok huszonhét éves, amikor a nagyapámmal végeztek, akkor voltam tizenhat. Az egész családban ő állt hozzám mindig is a legközelebb, szinte szavak nélkül is megértettük egymást. Talán azért, mert annyira hasonlítottunk, mintha csak ikertestvérek lettünk volna – leszámítva a korkülönbséget. Nagyanyám pedig mindig is azt mondta, hogy ha majd felnövök, akkor ugyan úgy fogok kinézni, mint a jó öreg Sebastian Rousseau, és ezt a mai napig tartja, hogy kiköpött úgy nézek ki, no de ne térjünk el a tárgytól. Igen, azért lettem bérgyilkos-nyomozó, mert megölték az apámat, s ha kell én is megölök bárkit, ugyanis ez mára már része az életemnek. Mellesleg, mint már én magam is megtudtam nagyanyámtól, apám is pontosan ugyan ezt a foglalkozást űzte az egyik barátjával, így fiatal koromban, kapva kaptam az alkalmon és felkerestem az öreget, aki mindenben a segítségemre állt, bár persze az elején egyáltalán nem tetszett neki ez az ötlet és nem mondanám azt sem, hogy mostanra már megbarátkozott vele, de valamennyire elfogadta és belátta, hogy valóban jó vagyok ebben. Kezdetben a ranglétra alján voltam, s ennek nagyon is örültem, hogy végre önerőmből küzdhettem meg azért, amit akartam, nem pedig szinte elém tették. Voltak nehezebb ügyeim, de mindet jól megoldottam, és soha nem hagytam nyomokat. Egyetlen egyszer kerültem komoly bajba, amikor a személy, akit elő kellett kerítenem jóval nagyobb volt, mint én magam. Kis híja volt annak, hogy nem ölt meg, ugyanis egy fegyveres izomkolosszus ellen nehéz küzdeni, még ha jól képzett is az ember. A kórházban azt mondták, hogy nem valószínű, hogy túlélem, igazából a mai napig nem is tudom, hogy minek köszönhetem. Az biztos, hogy nem egészen saját magamnak, mert volt egy valaki aki éjszakánként bejárt hozzám, fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, hiába néztem meg a felvételeket, ravasz volt az, aki bejárt hozzám, ugyanis nem láttam az arcából semmit sem, vagy pedig valamilyen olyan külső jellemzést, ami feltűnő lett volna.

Ma pedig életem az eddigi életem, ha kapok a nagyfőnöktől valamilyen megbízást, azt teljesítem, amúgy pedig többnyire nem csinálok semmi különlegeset. Legtöbbször a nagyapám házában tartózkodom nagyanyámmal, vagy elmegyek egy-egy bordélyba egy pár kellemes éjszakáért, visszajáró vendég vagyok, de nem tudom meddig, néha napján úgy érzem, hogy ez így már nem működik. Üres kezd lenni az életem, pedig én szeretem az időmet hasznosan eltölteni.