Julien Bourdage

Sokféleképpen írhatnám le magam, de nem teszem. Abban a pillanatban, ahogy rám nézel, a feromonokkal dúsított szagminta és a látványom alapján születik egy alak a fejedben. Ugyanolyan ruhákat hord, mint én, piros Marlborot szív és megegyezik a neve az enyémmel. Ebből a néhány infóból kartotékszámot aggatsz rá és megpróbálod beilleszteni a fejed petite könyvtárába. De az igazi Julient, akinek a fiókja mélyén J. D. Salinger lapul és alkalomadtán egy mentolos Dunhillre is rágyújt, nem valószínű, hogy megismered.

Elítéled sokféleképpen, hülyeségeket beszélsz róla és megváltozik a véleményed, amikor az álmodban ugyanabba a dohányáruboltba mész be vele. Ez a dolgok természetes rendje, az élet körforgása, om nom nom nom. Talán túl hatásvadász bevezető volt, de igyekeztem elmagyarázni, miért nem tudom jól leírni magam. Habár megpróbálhatom.

Életigenlőnek, megfontoltnak és toleránsnak gondolom magam, rengeteg őszinteséggel, néha túl sok véleménnyel. Fiatal vagyok, öntörvényű és halhatatlan, vagyis mindaz, amit 21 évesen gondolhat magáról az ember (különösen legyőzhetetlen, mióta már az Államokban is legálisan fogyaszthatok alkoholt). Az összes többiről fogalmam sincs. Íme az én véleményem, ami szinte biztosan elüt majd a tiédtől.

Vannak olyan dolgok, amik nem a szubjektivitás kérdései, például hogy 14 éves korom óta dohányzom, imádom az epertortát, nem szeretem a nutellát, fanatikus vagyok a tetoválások esetében és gyűjtöm a bőrkabátokat. Minden mást te dönthetsz el rólam, amint megismertél, bár nem hiszem, hogy próbálnék az az ember lenni, akit azonnal mindenki megkedvel. Nem hiszem, hogy kemény rocker lennék, vagy ’a férfi, aki sohasem sír’. Nem hiszem, hogy bármilyen is lennék egy 21 éves párizsi srácon kívül, aki dohányzik, iszik, tanul, szexel, nem törődik a legtöbb dologgal és hős, francia nacionalista módjára imádja a művészetek, a zene, a divat és a szerelem fővárosát.

Mindjárt eltűnik a Nap.

Ez volt az első gondolatom, amint nyugat felé néztem. A másik már valami vámpíros idiótaság volt, amit hamar kiűztem a fejemből. Jó lett volna halhatatlannak, misztikusnak és csábítónak lenni, de ez ebben a pillanatban az itt és a most helye volt.

Tovább sétáltam az Arc de Triomphe felé, a turistákat kerülgetve, a sötétzöld fák alatt. Az ég már nem kötött le annyira. A levelek egyenletes formákba rendezetten terültek szét a göcsörtös, szmogtól feketedő ágakon, de hamar arrébb pillantottam róluk. Őszintén, ki tudja huzamosabb ideig lekötni magát egyenes sorokban ültetett, a betontengerből kinyúló növényekkel? Inkább elővettem még egy szál Dunhillt. Nem tudtam volna megmondani, mi dönti el, hogy ezt szívjam, vagy a Marlborot, de amint az ezüst doboz megjelent a kezemben, a nikotin szórakozott hangulatomban talált rám. Az ajkaim közé tűztem a szálat, az öngyújtó kattanása után a végéhez tartottam a lángot, majd letüdőztem a boldog halált. Hosszan fújtam ki a füstöt. Csodás volt. Könnyebbé vált a légzés, optimalizálódott a hőmérséklet és egy mentolillatú, langyos felhő átmosta a gondolataimat. Talán csak én voltam ennyire érzékeny a dohányzás mámoros oldalára.

Lekanyarodtam. Kezdett túl nyomasztó lenni a tömeg, ami végighömpölygött az Avenue des Champs-Élysées-n. Fogalmam sem volt, hová is tartok. Leginkább sehová. Vége volt a műszaknak az autószerelőnél, ahol átmenetileg gyakornokként dolgoztam. Nem volt kitűnő érettségim, vagy több nyelv a zsebemben, sem terveim, de tudtam, hogy nem itt van a helyem. Pincérkedés, újságkihordás, "sziamitadhatok". Ezek csak a kiugrót jelentették életem nagy elrugaszkodásához, amiről azon kívül, hogy csodálatos lesz, még nem tudtam semmit. Amíg több ki nem derült, Étienne-nél dolgoztam. Mindig is ügyes kezem volt.

A nikotintól elkábult gondolataim puhaságába élesen hatolt be egy fénynyaláb. Majd több. A testem minden egyes porcikája követte a lépteimet, kivéve a nyakamat, ami agyam egy parányi, kíváncsi szegletének engedelmeskedve tartósan az épület felé fordult. Az ajtó elütött a villódzástól. Öreg volt, talán idősebb, mint a klasszicizmus. Sosem bíztam az olyasmikben, hogy sors, karma, vagy világkrónika, de akkor és ott elhittem, hogy van egy vonzás, ami mintha előre meg lenne írva, kikerülhetetlenül elránt egy irányba. Eldobtam a csikket. Nem tapostam rá. Még mindig parázslott, miközben végiggurult a járdán. Plaisir, virilité, amusement, liberté.
Az az egy dolog olyan egyszerű volt.

Obéir.