Graham Danvers Bartolone

Lehengerlő vagyok. Már első pillantásra is. Jó humorom van, szeretek beszélni, társaságkedvelő ,és nyugodt figurának mondanak. De... a valóság az, hogy ezt a téveszmét hamar meghazudtolom, időről időre újra és újra: Nyers vagyok, szenvtelen, közömbös, arrogáns, egoista, szemétláda. Könyörtelenül őszinte és…igen ennyi. Ezt érdemes tudni rólam. Az a bizonyos baleset nem változtatott sokat rajtam, mindig is ilyen voltam. Komoly…oké perverz és sikamlós humorral megáldott, de céltudatos, törekvő, makacs, tántoríthatatlan. Idealista, istenkomplexusos, érzelmi zsákutca.
Mert valóban az érzelmek nem játszanak bennem túl nagy szerepet. Vagy ha igen, ha egyszer rám törnek, akkor összezavarnak. Nem, inkább a hideg ráció képviselője vagyok. Nem beszélek sokat..habár... ellenben szeretem a porba tiporni az emberek önbecslését. És valóban, igen a tettek szőrös mellű embere vagyok.
De vissza a gyengepontomra. Az érzelmek: nehezen nyílok meg másoknak, magamról egyáltalán nem beszélek, pár közeli ismerősön és a családomon kívül senki nem tud rólam semmit.
Megszeretni valakit, na az kihívás nekem. Gyakran vagyok nagy gondban az érzelmeimmel, nehezemre esik az egyiket elkülöníteni a másiktól, és a szeretetet gyakorta összekeverem az utálattal. Hiba lenne?
Nem szeretem a felesleges szócséplést, a dumát, a drámát, a nyálas érzelmeket (a számról romantikus szavakat elrebbenni soha nem fogsz hallani), az alakoskodást, a hazugságot, ezeken könnyen át is látok. Nehéz átvágni, az biztos. Megpuhítani szintén. Hogy megkedveljelek…nem. Úgysem foglak. Ha mégis azt hiszed, hát biztos tévedsz. Tudok úgy viselkedni, hogy úgy érezd, mintha fontos volnál, de az esetek többségében csak közömbös, és durván nyers oldalamat látod. Mizantróp vagyok. Csak jól titkolom.

Hogy is volt? Ja igen. A szememet összeszorítva próbáltam összpontosítani a kivehetetlen halmazként kavargó emlékekre, és kiragadni egyet, azt az egyet, amit minden éjjel újra és újra lepörgetek lefekvés előtt, amit mint valami drága, dédelgetni való kincset őrizgetek magamban.
Pedig hiába fontos a gondolat olyan élmény társul hozzá, ami maga kopott, és a végén hihetetlen fájdalmat hagy maga után. Ez most nyálasan hangzik. Igen, tudok nyálas is lenni. De ezt a napnak csak abban a bizonyos, önmarcangoló, merengő ötven percében tapasztalhatod meg amikor az álomtól félig öntudatlanul heverek az ágyamban. Szerencsés vagy, hogy ilyenkor nem találkozol velem.
Egy pillanatra felderenget Tessa arca, az a mosoly, a nevetését is mintha hallottam volna abban néma, vákuumszerű csendben, de csak álmodtam biztos. Mosolygott, és rám nézett. Egyenesen a szemembe, és egy másodperc múlva ennek a kellemes idillnek egy, a motorháznak csapódó kamion vetett véget. És itt megszakad a kép. Egyrészt mert az ütközés következtében én is elvesztem az eszméletem, másrészt, mert egy másik kép tolakodott a fejembe.
Ingerülten pattantam ki az ágyamból. Az álom is olyan erővel röppent ki a szememből, véget vetve annak a melankólikus érzelmi félórának amibe szokás szerint elmerülök néha. Mérges voltam, és hirtelen düh vett rajtam erőt, egy kicsit megutáltam az arc tulajdonosát, még akkor is ha máskor várom és keresem a társaságát, és nehezen türtőztetem magam a közelében.
Váratlanul fellobbanó tiszavirág életű gyűlöletem oka nem más, mint az a…másik. Néha utálok rá gondolni. Az arca egyre gyakrabban mosódik össze Tessáéval, és egyre gyakrabban sajátítja ki agyamnak azon részét, amit Teresának, és csak neki tartok fenn. Marha kényelmetlen egy érzés. Főleg úgy, hogy bár bizonyos szempontból már megszereztem magamnak, de máshogy még…nem volt szerencsém. És próbálkozni sem próbálkoztam nála. Nem lenne értelme.
Tanácstalanul (nagy szó ám!) megálltam a L.A-i lakosztályom közepén és kibámultam az ablakon. A város zajosan sötétlett előttem, és a fények mintha hipnotizáltak volna, kérleltek, és húztak, hogy járjam be az utcákat, tiltott élvezetek után keresve.
Nem is vágytam másra. Nekiindultam, felöltöztem, laza öltöny, ing, és ki az éjszakába. A sötétbe, egyedül, csak a telefonom, a tárcám és az útlevelem volt nálam. Most valami másra van szükségem. Arra az utálatos, gyűlölt nőszemélyre.
Amúgy ez meglepően fura dolog. Mármint. Hogy persze tök nyilvánvaló néha, hogy szeretem, és több nekem mint alkalmi szexpartner, de ezt sem magamnak, sem másnak nem vallanám be. Pár apró, jelentéktelen gesztussal, amik azt hiszem fel sem tűnnek neki, azért nagy ritkán meglepem, de…többször gondolok rá utálattal és undorral, mint szerelemmel. Anyám szerint ez gyávaság, leheti gaza van. De az én véleményem a fontos, és én azt mondom, szimplán makacs vagyok, és nem akarok szeretni. Ám nem vagyok kőből, és amikor meglátom őt…egy percre elfejeltem mindezt. De aztán vele is ugyanolyan nyers vagyok mint mindenki mással.
- A legelső párizsi járatra. Első osztály. - vetettem oda a számítógép előtt ücsörgő fiatalembernek durván, és ledobtam elé az útlevelem és a kártyám.
- Fél óra…
- Remek, szép estét.- ezzel hátat fordítottam és a jegyemet átfutva levetettem magam a vár egyik kékre mázolt műanyag székére. Fél óra és még egy fél nap választ el a találkozástól. Amiről ő maga nem is sejt. Úgy tudja hogy jövő hónap elsejéig az USA-ban leszek, és nem fogunk májusig találkozni, de ez most sürgős.
Hogy meg fog lepődni. Kaján elégtétellel gondoltam a jelenetre, mikor megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre. Roger az.
- Hol vagy?- üvöltötte a telefonba.
- A reptéren. –válaszoltam nyugodtan és elnyomtam egy ásítást. Ajj úgy viselkedek, mint egy kamasz aki első randijára készül. Szánalmas.
- Ne butáskodj…
- Hisz nem is tudnék.
- Mit keresel te ott?
- Elutazom.
- El…mivan?
- Jól hallottad.
- De hová?
- Párizs.
- Aha…a kis k…szóval a szokásos?
- Úgy van.- Roger előtt nem lehet titkolni semmit. Nekem legalábbis, akármennyire rossz érzés a vesémbe lát, és tud mindent amiről érdemes. Ez a hátránya ha van legjobb barátod. Nincsenek titkaid.
- Siess vissza.
- Rendben anyu, majd vigyázok. –ígértem neki szarkasztikusan. Rosszabb anyámnál is. És nem túlzok. Anyámat az sem érdekli mi van velem, ő csak a nőcskéivel van elfoglalva…meg a szobrász jövőjével.
Az álom már teljesen kiszállt belőlem. Az előbbi érzelem kitörés is múló szeszélynek tűnik már, és őszintén egy hajszálnyit én magam is szégyenlem a dolgot. Komolyan képes voltam ezen merengeni? Perceken keresztül? Majdnem órákig, hogy szeretem vagy gyűlölöm e a lányt? Szánalom.
Felszálltam a repülőre, ha már itt vagyok, hát miért ne látogassam meg Lamit? Az amerika degenerált társadalma után felüdülés lesz Párizs. A kultúra bölcsője. Normálisnak alig nevezhető kaja, de még mindig jobb mint az a szenny, amit a benzinkutas kávézóknál eléd öntenek.

A repülőutat végig aludtam. Mire odaértünk, meg is bántam hogy eljöttem. Egy nagyon fontos találkozót mondtam le egy kis negédes együttlét miatt? Hát végül is mindegy. Ha már itt vagyok, hát akkor miért ne. Megebédeltem egy étteremben, és elindultam a Bordélyház felé. Fényes nappal. Délután három órakor.
Ahogy beléptem az előtérben a szokásos félhomály fogadott. Most nem nyüzsögtek az emberek, mindenki pihengetett. Odaléptem a pulthoz. És kértem. A szokásosat. Furán néztek rám, de az esti géppel mindenképpen vissza kell indulnom. Van jobb dolgom is…