Jeanette Boutella

Barátságos és nyílt jellem, aki bárkivel leáll beszélgetni, ha úgy adódik. Szívesen segít másoknak bármiben, ugyanakkor nem várja el, hogy ezt viszonozzák. Szeret szórakozni és mókázni, de vannak bizonyos határok, amiket sosem lép át. Az életet komolyan veszi, nem szándéka elpazarolni, inkább szeretné értelmes dolgokkal tölteni, valamint a munkáját mindennél jobban szereti. Megtanulta már rövid idő alatt, hogy kell valakiért felelősséget vállalni és ezt is teszi minden nap, főleg, mikor meglátogatja mostoha hugicáját a bordélyházban.
Nem szokása kirívó és közönséges ruhákat hordani, inkább az elegáns vagy lezser darabokat részesíti előnyben. Szeret stílusosan öltözni és szereti a divatos ruhákat is, hiszen egy francia, hogy is ne szeretné? Szőke, göndör haját általában, csak munkaidőben fogja össze, azon kívül mindig kiengedve hordja, smink gyanánt csak egy kis szempillaspirált és szemceruzát használ, hiszen a kevesebb sokszor több. Az alakjára nem panaszkodhat, hiszen nőies alkat, 166 centiméter magas és 58 kg, ott domborodik, ahol kell. Kék szemei elég ridegnek tűnhetnek az első pillanatban, de a barátságos mosoly, ami telt ajkain szinte éjjel-nappal ott ragyog, kompenzálja ezt.

-Mondtam már, hogy nem érdekel ez a nő. Sosem fogok rá hallgatni, és sosem fogok rá úgy tekinteni, mint az anyámra. Akár rosszul esik, akár nem, ez van.- sóhajtottam, mikor apám a konyhában ácsorogva ismét veszekedni kezdett velem, amiért a vacsoránál nem úgy válaszoltam a drága pótmamának, mint ahogy ő szerette volna.
Nem tudtam és nem is fogok tudni úgy nézni arra a nőre, mint a családom egyik tagjára, mert nem az. Sosem tett azért semmit, hogy én elviseljem, sőt. Többek közt neki köszönhető, hogy én már nem élek velük egy fedél alatt. Most is, csak azért jöttem el egy családi vacsorára, mert az apám névnapja van. Ennyi.
-Tudom, hogy nem az anyád, de annyit azért megtehetnél, hogy nem pimaszkodsz vele.- tette csípőre mindkét kezét Joseph, mire szemet forgattam. Mégis, mit vár? Az a nő folyamatosan kritizál. Valamivel mindig baja van. Vagy a szemem nem áll jól, vagy a hajam, vagy, csak szimplán nem tetszik neki, hogy az asztal jobb oldalára ültem. Nincs olyan, amibe bele nem kötne, természetesen mindez annak köszönhető, hogy nem az ő gyereke vagyok. Minden bizonnyal, a háta közepére se kíván, őt csupán apám érdekli és kész. Nem is baj ez. Az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem szólna hozzám, csak át nézne rajtam.
Míg ezen töprengtem, tovább öblítgettem a tányérokat, melyekről nem rég azt az egyébként csodás vacsorát fogyasztottuk, majd a eltöröltem és bepakoltam a szekrénybe. A mai estében, tulajdonképpen minden jó volt, csak az nem, hogy az a nő ott volt velem egy térben.
-Ne aggódj, mert úgyis, csak egy hónapban kétszer kell ezt a traumát átélnie. Nem is akarnám többet traktálni. Még a végén baja esne a csinos sminkjének.- forgattam szemet, közben végig kotortam a táskám, hogy mindenem meg van-e, és azonnal az ajtóhoz indultam.
-Ne beszélj így róla!- lépkedett utánam az apám, de amint elért volna, én már ki is léptem az ajtón és bevágtam magam mögött, hogy még a szomszéd ablak is bele remegett. Duzzogva sétáltam le a lépcsőn egész a járdáig, majd elő vettem a slusszkulcsom, beültem a kocsimba és már indítottam is, még mielőtt úgy gondolná az öreg, hogy utánam jön.
A kocsiban végig énekeltem, hogy levezessem a feszkót. Épp, csak túl nem ordítottam a rádiót, de mi mást tehetnék, mikor a saját apám inkább részesíti előnyben a nőjét, mint a lányát? Sírjak? Ugyan már. Attól nem lenne jobb és nem változna semmi sem, csak bedagadna a szemem, lefolyna ez a kevés smink is a képemről és elpazarolnék pár zsebkendőt. Ha ő így akarja, akkor így lesz.
Leparkoltam a lakásom előtt, majd feltrappoltam a lépcsőn, kinyitottam a bejárati ajtót és felkapcsoltam a villanyt a nappaliban. Minden olyan nyugodt és csendes volt. A macskám ott lebzselt a kanapén, a könyv, amit nem rég olvastam az asztalon volt ugyanúgy, ahogy ott hagytam és a bőrdzsekim is ott díszelgett a fotelban, ahova aznap délelőtt ledobtam munka után. Csak egy dolog hiányzott: az érzés, hogy haza érkeztem.