Yvaine Abagnale × darkside of the sun

A pokol legédesebb angyala. Tudod, kit takar ez? Igen, én vagyok az, akit az álmaidban magad elé festesz, mikor egyedül vagy, mikor szépségre vágysz. Ne hazudj, látom rajtad, hogy tudod miről beszélek! Igen, elég hiú vagyok, azonban ez ilyen arc mellett nem is csoda. Gyengém a szépség, a kreativitás és mindeközben igyekszem megfelelni a saját elvárásaimnak. Közel sem vagyok olyan hideg, pusztán csak külsőre. Bennem olyan vad, édes tűz lobog, amit mások elképzelni sem bírnak. Olyan lángolás ez, ami megszállottá tesz, elbódít mindenkit, én viszont józanul élvezhetem minden előnyét.

Szeretek élni, és tudom, hogyan éljek, hogy ne bánjak meg semmit. A jégpáncél csak akkor törik meg, ha én is akarom, mivel tökéletesen a magam ura vagyok. Kivéve persze, ha vendég van a dologban…

Azonban ami az alatt van azt nem bölcs döntés a világra szabadítani. Ravasz vagyok, becsvágyó és büszke. Ugyanakkor én vagyok az a montrichardi lány is, aki ártatlanul és naivan sikerre, elismerésre vágyva a városba jött – és eltűnt. Négy éve nem láttam a családomat. Négy éve nem tudnak rólam semmit.
Szeretem a figyelmet, amit legtöbbször a férfiaktól kapok meg. Ennek ellenére nem kívánok megállapodni. A folyamatos izzó lángolásom nem összeegyeztethető semmilyen alantas halandó szokással. Az olyan kicsinyes érzelmeket, mint a szerelem nem sokra tartom. Ez a gyengék fegyvere, számomra pedig a látszat mindennél fontosabb. Ezt megtanulod, ha csapdába esel, egymagadban.

Az érzelmek elfojtása pedig nem esik nehezemre. Szeretem, ha én mozgatom a szálakat és szépségemnek köszönhetően erre nem ritkán módom is akad. Ehhez persze úgyszintén nem érthetnék, ha nem örököltem volna számos megkapó tulajdonságot.
Egy szó, mint száz a jégpáncél alatt megbúvó lángok jobban égetnek, mint azt elsőre hinnéd.
Sosem tudhatod, mi jár a fejemben. És nem is ajánlom, hogy analizálni próbálj, mert akkor csak Te jársz rosszul... ha pedig ellopod a munkámat, a prémiumomat hamar megtanulod, mi lett a lányból, aki álmodni jött ide – és az álma hideg rémálommá változott.

Ez a lány is én vagyok. Aki titkon azért remeg, hogy valaki őszintén szeresse…

Katherine Pierce | FROM HERE


Miközben beszélt egy pillanatra megfordult velem a világ, s újra láttam átkozottan hosszú múltam minden apró kis részletét. Nem igazán értettem, miképp válthatott ki belőlem ilyen reakciót John néhány szava. A nevetséges mentegetőzése. Titkon talán még sajnáltam is, amiért még Ő maga sem tudja, micsoda pazarlás nekem magyarázkodni. Mert bizony a szavai lepattantak rólam, elvesztek a semmiben, elégtek a szoba egyre forrósodó levegőjében. Éreztem a csontjaimban, milyen kellemetlenül érzi magát a kialakult szituáció miatt, azonban eszem ágában sem volt könnyíteni a helyzetén. Szenvedjen csak, gondoltam nyersen, egye meg amit tinédzser fejjel, meggondolatlanul főzött magának. Illetve magának és a drága Isobelnek.

Lapos oldalpillantást vetettem a férfi arcára, miközben idegességtől el-elakadó lélegzete, s zavart szavai továbbra is verték a dobhártyámat. Fel nem foghattam, miért alázkodik meg ennyire pusztán a lelkiismerete miatt. Más esetben lenéző pillantások özönét zúdítottam volna rá ezért a merőben férfiatlan meghátrálásért, ám ezúttal kötelességem volt elnézni. Hiszen ismertem már a Hasonmás jellemét annyira, hogy tudjam, a kis Elena így sosem viselkedne. Talán csak, ha az indoka merőben megalapozott. Én ennek ellenére mélységes erőfeszítések árán bár, de hallgattam és csak udvariasan hümmögtem, bólogattam miközben ő folytatta. Fél szemmel ismét végig pásztáztam a meggyötört, szürkés arc minden részletét. Nem fért a fejembe, miért nem ismer rám? Vagyis miért nem világos számára a turpisság, a mozdulataim mögött megbúvó alattomos jelentés? A halandók úgy tartják, az ember egy zsúfolt teremben is azonnal észreveszi a maga hozzátartozóját, főleg, ha a gyermekéről van szó. Nos, én éppen ezt a dogmát készültem megdönteni, s úgy tűnt, John Gilbert szívesen alátámasztaná az elméletemet. Vagy éppen megdönteni készült?

Elena jámbor, tartózkodóan kedves vonásai mögé bújva úgy éreztem, ismerem az előttem álló férfi összes titkát. Pedig ehhez nem is lett volna szükségem nevetséges álcákra, hazugságokra, tévedésekre… mindig is szerettem ismerni azokat, akikkel módomban állt együtt dolgozni. Számukra megtiszteltetés, számomra tiszta haszon – és így mindenki nyer.

Johnathan Gilbert azonban évek óta az egyetlen földi halandó volt, aki meglepetéssel bírt szolgálni nekem. Felajánlotta, hogy szemmel tartja a lányát, mikor nyilvánvalóan tudhatta, nem azért keresem fel a hasonmásomat, hogy teát szürcsölgessünk a verandán. Talán abban reménykedett, megvédheti tőlem? Nos, ha igen akkor reménytelenül elszámította magát.

A konyhakések hűvös markolatait olyan gyorsan engedtem el, mint ahogy a kezembe akadtak. Mintegy pótcselekvésként rendezgettem a konyha legélesebb darabjait, s közben udvariasan érdeklődő arcot vágtam. A férfi még mindig nem eszmélt – miért is tette volna? Évszázados munkát fektettem a megtévesztés bonyolult, ám roppant hasznos művészetébe és tudtam, ez az ajándék nem vész el az idővel nyomtalanul. S lám, meg is lett az eredménye az erőfeszítéseimnek, mégpedig nem kevesebb, mint egy apa megtévesztése, egy élet megbontása, egy viszály, aminek már nem kell sok és virágba borul…

Ajkaim finom, csöndes és nem kevésbé jóságos mosolyra húzódtak, mikor John elhallgatott.

- Köszönöm. - feleltem halkan, a hangomban valódi megbocsátás és némi beteges jóindulat csendült. Őszintén nem értettem, mi lehet ezzel az emberrel. Valóban ennyire el lenne varázsolva a kibékülés hiú reményétől? Tényleg ez az önző vágyakozás hintett fátylat a szemére?

Mikor azt kérdezte, segíthet-e, tekintetem ismét a kezemben tartott konyhakés markolatára lebbent, ám csupán másodperc töredékéig, ugyanis hamarosan ismét John arcán talált nyugalmat. A felajánlásban olyan esélyt villantott fel számomra, aminél édesebben nyilvánvalóbbat még soha senki. Szinte éreztem, ahogy a szoba levegőjében fokozódik a feszültség, amit ő generált, bár nem tudhatott róla. Féltem, ha tovább játszom a tűzzel az esetleg orvul megperzseli a bőröm, csupán ezért határoztam úgy, hogy vége.

John Gilbert számára biztosan.

Fürkésző tekintetem ismét az arcára siklott, mintha ezzel kívánnám nyújtani a percet, a takargatást, a nagy belépőt. Nos, ne várassuk tovább Mr. Gilbertet.

- Igen. - feleltem a kérdésre jól érthetően, a következő pillanatban pedig már lendült is a kés… a penge suhanásának jellegzetes hangját pedig egy mélyről jövő, rémült és fájdalommal átitatott ordítás követte. Hirtelen bíborba öltözött a világ, a konyha, a pult és az ujjaim közt tartott egyszerű konyhai eszközből gyilkossági fegyverré avanzsált tárgy is.

Vér. Vér. Vér.

Hevesen pulzálva ömlött tovább John ujjainak hűlt helyéből, miközben egy erélyes mozdulattal a konyhapulthoz löktem a férfit. Aki csak ordított… ordított… ordított…

Hidegen rámosolyogtam, s a pillantásunk első ízben találkozott igazából – John arcára pedig kiült a felismerés mindent elsöprő hulláma!

-Katherine?

A mosolyom még hangsúlyosabbá vált, s ezúttal már éreztem, ahogy az arcom megváltozik. A vér illata beitta magát zsongó sejtjeimbe, akár az alkohol, s ez a mimikámat is befolyásolta. Szemeim alatt lustán előtűntek a jól ismert repedések, amik egyértelműen nem jelentettek jót a férfi számára.

-Hello, John! - köszöntöttem kissé megkésve, fejemet kecses bájjal félrebillentve. Ujjaim közt a halálos penge megcélozta az áldozat hozzám legközelebb eső részét, a hasát. - Viszlát John.

Egy elfojtott, fájdalmas nyögés tudatta velem, hogy még mindig remekül célzok. John Gilbert arcán torz kifejezés foglalt helyet, egy haldokló tusájának megelevenedett mása az emberi vonások erdejében. Ellenállhatatlan, rabulejtő látvány az örökkévalóságban. John Gilbert legéletszerűbb megnyilvánulása, mióta csak ismerem. Micsoda pazarlás, elvesztegetni egy arcot olyan semmitmondó mosolyokra, mint az övé, mikor a kín mennyivel édesebb…

Nekem mindenképp.

A kés ezüstösen megcsillant a nyílt, vérző sebben, ami olyan elvéthetetlenül vöröslött John mellkasa alatt. Az ingét lassan teljesen meghódította az éltető nedű, s a látvány legalább annyi élvezettel kecsegtetett, mintha magamhoz vettem volna az ereinek drága ajándékát. Nem tettem. Inkább csak mosolyogtam, tisztán, bájosan és ártatlanul, egy cseppnyi vad élvezetet csempészve ajkaimra. És figyeltem, hogyan néz szembe John Gilbert a Halállal – velem.