:: Szajna

Peter Witwicky

Miután elvégeztem a ma esti munkámat jobbnak láttam, ha egyszerűn elmegyek valamerre sétálni, erre a célra a Szajna melletti gyalogutat választottam, s hogy miért? Mert ez egyszerűen szép hely, én pedig pontosan ezért vagyok oda érte. Mindenesetre most úgy látszik, hogy esténként napokig nem igen lesz munkám, ugyanis valami miatt a rendőrség felfigyelt erre a halálesetekre, így úgy tűnt az a legjobb ötlet, ha egy pár napra – esetleg, ha nagyon muszáj – pár hónapra el is tűnök, mivel szinte minden haláleset megjelent az újságba, mivel, hogy ezek többsége fontos emberekről szólt, így ez érthető. Bár persze azt viszont mégis megjegyezném, hogy az ügyfelek ennek egy picikét sem örülnek, mert így vagy egy másik emberrel kell elvégeztetniük a mocskos melót – márpedig jó szakembert nehéz találni e téren. Vagy pedig várniuk kell arra, hogy elüljön ez a viszály. Úgy vélem, ha az embernek sok pénze van és még fontos is, annak fel kellene készülnie mindenfajta eseményre, bár a legtöbben így is már biztonsági testőrséget fogadnak. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mennyire profik azok, akiket felfogadnak. Ahogyan látom egyre többen veszik észre kik azok, akik jó biztonságot képesek nyújtani, ez pedig csak az én munkámat nehezíti meg, ami meglehetősen idegesít, mivel már most van olyan, hogy késésben vagyok, ez azt hiszem, hogy senkit nem boldogít, így pár ember, már keresett magának "profibbat", mint amilyen én vagyok. Kit ne idegesítene ez? Szerintem vagyunk egy páran, akik nem nézik jó szemmel, hogy elmegy a pénzük. Viszont persze az, hogy nyomoznom kell, az még megmaradt melónak, az sem vizet rosszul, meg aztán ott van a pincér állás is.
Oly annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy nem vettem észre, hogy valakinek neki mentem, aki valahonnan olyan ismerősnek tűnt, de nem igazán tudtam volna megmondani, hogy honnan. De mindenképpen tudtam, hogy ismerősöm volt valamikor anno, összevont tekintettel meredtem rá, mire észbe kaptam, hogy esetleg valamit mondanom kéne.
– Bocsánat, nem vettem észre, a gondolataim kissé elkalandoztak. – Vetem oda hanyagul zsebre tett kézzel.
Az igazat megvallva legszívesebben tovább mentem volna, ha valamilyen rejtélyes belső erő nem tart itt, szinte arcul csapott a gondolat, hogy nekem ismernem kellene ezt az embert, holott fogalmam sincs arról, hogy vajon hol meg mikor láthattam, de valahogy mégis maradásra késztetett ez az erő. Talán ő emlékszik arra, hogy látott már valahol, de lehet hogy nem és csupán csak én magam gondolom így, ilyen képzet formájában. Meg aztán... ha találkoztunk is volna már valaha, miért pont itt, hiszen Párizs nagy város, és nem tűnnek csak úgy fel ismerős idegen arcok a semmiből... szóval még is meglehetősen kevés esélyét látom annak, hogy találkoztunk-e már.
– Nem találkoztunk már esetleg valahol? – Kérdeztem meg végül, mivel hajtott a kíváncsiság ez ügyben.

Meg kéne vennem a mozit, vagy legalábbis nyitni egy sajátot, bár annyi van Párizsban, mint a szemét, mármint nem szemét a mozi, csak elég sok van, de szerintem pedig moziból sosem elég. Szóval ott tartottam, jó lenne egy saját kis zug, ahol összegyűlnek a haverok, és iszogatnak minőségi italokat, vagy legalábbis Amerikából behozott Coca Cola-t… jó, tudom már nem azt az időszakot éljük, de akkor is, annál az italnál nincs finomabb szerintem, valahogy eltalálták az ízét, mert édes is, de a szénsav valahogy ellensúlyozza, meg… most komolyan erről dumálok?! Csak azt akartam mondani, hogy… mit is?!
Jah, igen… kéne egy saját mozi! Ahol dolgozok, az nem egy rossz hely, és lehet benn dohányozni, mint az Álmodozókban… kényelmes székek, nagy vászon, és oda még nem tört be a 3D láz, és még hallani a mozigép kattogó zaját… lévén én kezelem… de komolyan, az illat is más itt, nem tudom megmondani, tipikusan mozi illat…amit a pattogatott kukorica fűszerez meg. Már van otthon egy saját gépem… jutányos áron szereztem meg. Igaz más nem nagyon van a lakásomba, csak egy kanapéágy, egy pattogatott kukorica gép, egy nagy vászon, és egy projektor…csak a lényeges dolgok. Filmeket is egy tékából szereztem be, bedigitalizálom a felvételeket és már kész is az otthoni mozi. Nem ugyanaz az élmény, mint a teremben, de nem rossz…
Amúgy ma lenne egy órám, bár nekem melyik nap, nem?! De ma nem is dolgozom, szóval szimplán lopom a napot… meg elakadtam a forgatókönyvembe… nem tudom mit lép a srác, miután a csaj elhajtotta… bár azt se tudom miről szól eddig a történet, pedig itt van a fejembe, de ott elég nagy katyvasz van.
Majd valami, akarom mondani, valaki nekem jön…
- Semmi baj… én is elbambultam… - mondom kedvesen, vagy legalábbis szokványosan közömbösen. Mert én is mentem már neki ennek annak… volt, hogy a saját lábamba is felbuktam, és nem egyszer landoltam már a Szajnában is, szintén bénaságom miatt.
- Tessék?! Bocsánat… nagyon rossz az arcmemóriám… - ennél már csak a névmemóriám zavarosabb. Komolyan, már csodálkoztam rá a saját nevemre is, és akkor nem voltam másnapos… bár nem kell sokat innom, eléggé ki tud ütni, és nem egyszer sima víztől is bekábultam, mert elhitették velem, hogy vodka.
- Vagy várjunk csak… nem voltál ott valami film bemutatón?! – ez már díjnyertes felfedezés, de többet ne várjon tőlem, de annyi helyre nem járok, csak a mozi…meg az egyetem környéke, meg néha egy-egy kocsmai iszogatás, de amúgy nem hiszem, hogy sok helyen megfordulok.

Peter Witwicky

Úgy látszik, hogy ma már nem én vagyok az egyetlen, aki így elbambult, no de sebaj, hát ilyen végül is mindenkivel előfordul, a különbség csak az, hogy én végtére is nem igazán engedhetném meg magamnak, hiszen egy pillanatnyi éberség kiesése is olykor az életemen múlhatna, ki tudja, hogy esetleg nem-e valami másik gyilkos, aki megakarna ölni? Ebben soha nem lehetek biztos, mint ahogyan semmi másban sem. Mindenesetre csak nem az, ugyanis valahogy nincsen olyan kinézete, valahogy nem nézem így ki belőle. Pedig én azt hiszem, hogy egésze jó emberismerő vagyok, és ritkán fordul elő, hogy ilyen fajta dolgokban tévedek, meg aztán nem most akarom ezt sem elkezdeni.
– Akkor rendben – úgy látszik, hogy legalább nem túlzottan mérges, pedig néhány ember ilyenkor már valamilyen agyrohamban törne ki, ami egyáltalán nem vicces, sokkal inkább szánalmas, hogy egyesek nem tudnak uralkodni az indulataikon, pedig csak egy kicsit kellene tanulni... De hát ez van.
– Szerintem nagyon jól hallotta, amit mondtam, bár tény, hogy meghökkentő lehet – persze, ez mindenképpen furcsa, tekintve, hogy tényleg nem mindennap fordul elő ilyen, valószínűleg pedig biztos vagyok abban, hogy nem tévedek semmi ilyesmiben. Ugyan arcokat én sem jegyzek meg túl pengén csak viszonylag rövid távon, ha pedig esetleg karakteres is, akkor mindenképpen hosszú időre a fejemben marad.
– Nem mondanám azt sem, hogy túl gyakran járok moziba, esetleg nagyon ritkán, de hát akkor mindegy végül is nem lényeg – zárom le végül, mivel erre már valószínűleg nem igazán fogok rájönni, esetleg lehet valóban csak összekevertem volna valakivel, így most egy teljesen vad idegennel futottam össze, akinek lehet van a világban egy hozzá hasonló kinézetű férfi. Végtére is azt mondják, hogy minden embernek van egy hasonmása, kíváncsi lennék mondjuk arra, hogy az enyém milyen illetve vagy hogyan néz ki, mivel még nem is láttam hasonlót sem, de mindegy végül is... azért egy ikertestvérnek mindig is tudtam volna örülni, de most már azt hiszem, hogy ez egy kicsit késői kívánság lenne a szüleim felé. Egész biztosan furcsán néznének rám, hogy mi a fenét akarok.
– Ha már így összefutottunk, azt hiszem, hogy illő lenne bemutatkoznom, Jean-Claude Rousseau. És önnek mi a becsületes neve? – Ha már ilyen helyzetbe kerültem, akkor végül is, hozzuk ki belőle a legtöbbet, meg aztán nem árt bővíteni néha napján az ismeretségi körömet, hátha valami jó is kisülne velőle.

- Hú… akkor biztos nem találkoztunk. Ilyen nevet megjegyeztem volna… vagy épphogy nem. – nevetem el magamat, de kezet nyújtok az ismeretlen felé, aki lehet nem is az… hisz nem tudhatom, hogy előző életemben, vagy szimplán akkor amikor kicsit pityókás voltam nem-e találkoztam vele, de szerintem nem mutatkozott be, vagy nem tudom, mert itt valahogy úgy hiszem eléggé elterjedt ez a név…Jean Claude…de van egy ilyen színész is, valami harcművész, és egyszerűen mindig a becsesebb családi kincseire tesznek utalást, hogy milyen hatalmas. De elég gáz, hogy nekem ez maradt meg róla…de mindegy, megint eléggé elkalandoztam.
- Peter vagyok, Peter Witwicky… - aztán még kiderülhet simán, hogy neki rémlik a nevem, lévén egy ilyen név nem túl gyakori így Franciaországban, vagyis a Peter, az eléggé angolos, mint jó magam is, és az akcentusom is…bér örülök, hogy nem ausztrál vagyok, mert azok szörnyen beszélnek. Egyszer ismertem egy srácot, aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint Robert Downey Jr., és ahogy beszélt, hát szörnyű volt, először sokáig kérdezgettem mit mond, aztán ráhagytam… de a skótok se sokkal jobbak, vagyis ott csak a szoknya kiakasztó, nincs olyan lábam, amit mutogatni kéne,és alsónadrág nélkül meg úgyse megyek sehova. De megint elkalandoztam.

Peter Witwicky

Összevontam a szemöldökömet, majd rögtön fel is fontam, ugyanis nem értettem, hogy min röhög, lehet csak a nevem ilyen vicces? Vagy mi a csoda? Mindenesetre ez egy ritka furcsa ember, legalább is így első pillantásra, illetve inkább már másodikra. Mégis oda nyújtottam a kezemet, majd rögtön meg is ráztam.
– Szóval, Peter – szólítottam meg a nevét ízelgetve, ugyanis egyáltalán nem volt francia eredetű név. – Gondolom nem idevalósi eredetileg, mi szél hozta ide a mi gyönyörű Párizsunkba? – Meglehetősen ritkán jönnek ide az emberek élni, mivel inkább csak nyaralni jönnek ide, ugyanis én magam is belátom, mint francia, hogy ez egy eléggé nehéz nyelv, szóval nem egy könnyen megtanulható, így érthető is, hogy kevesen akarják így komolyabban megtanulni, vagy esetleg itt élni, de aki egyszer megtanulja, az azt hiszem hogy ezt a nyelvet soha nem fogja elfelejteni, tekintve, hogy mennyit "leszenvedett" érte.
– Gyakran jár moziba ezek szerint – állapítottam meg utólag.
Én már szinte napját sem tudom, hogy mikor lehettem utoljára moziban, amit egy kissé sajnáltam is, ugyanis egy kis szórakozás – olyan igazi, jó szórakozás – már rám is rám fért volna egy ilyen új-régi mulatozás. Talán ha lesz legközelebb időm, elmegyek valami esti moziba, mivel inkább az estéim szabadok, akkor engedhetem meg magamnak az ilyet.

- Hát nem igazán… és hogy mi hozott?! Ha röviden akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy vonat leginkább… ugyanis nem bírom a repülőt… de gondolom nem erre utalt a kérdés… szóval igazából csak ráböktem a térképre, hogy hol tanuljak tovább… és mit ad isten, ez a hely bújt meg az ujjbegyem alatt. – komplett idiótának nézhet a tag, de annyi szent, már rájött, hogy nem ismer… bár én még nem könyveltem el magamba a dolgot, sőt mintha egyre biztosabb lennék magamban, és egyre sikeresebben győzködnöm is magamat, hogy már pedig ezt a tagot, én már láttam… vagy lehet csak dejavu, meg párhuzamos univerzum…tényleg, ott simán lehet, hogy ismerem már… soha többet nem nézek elalvás előtt televíziót, és megvan miért nem nézek Discovery-t, vagy National Geographicot… mert elalszom, és hülyeségeket álmodok össze-vissza, és kelés után másnap, képes vagyok bemagyarázni magamnak, hogy már pedig az én ötletem volt a relativitás elmélete, és abban a pillanatban meg is cáfolom az egyenletet.
- Igazából ott dolgozom… szóval, ha gondolja… be tudom vinni… - de szar magázódni, és soha nem tudtam, hogy kinek kell előbb mondania a tegeződést. Amerikába amúgy ez volt a jó, ott mindenki tegezett mindenkit, bár egy idő után idegesítő a sok „hey” és várod, hogy a mondatot befejezze, de közben csak köszönt egyet az illető.
- De amúgy is szeretek moziba járni… legalábbis jobban, mint tanulni…

Peter Witwicky

Elmosolyodtam amikor azt mondta, hogy a vonat hozta vissza, hiszen teljesen érthető, hogy a kérdésemet így is lehetett értelmezni, ez persze inkább az én hibám, hogy nem tettem fel egészen pontos kérdést.
– Érdekes – vakartam meg az államat, ezt én inkább vakmerőnek tartottam, mintsem inkább okos dolognak. Egész pontosan azért, mert a vakmerőségből, az ilyen bízzuk magunkat a sorsra döntések, valahogy nem igazán szoktak beválni, legalább is nem az én esetemben, de ha számára ez így megfelel, akkor ez esetben részemről teljesen mindegy. Ha neki bevált, akkor bevált és gondolom, hogy ez neki így teljesen megfelel. – És mit gondol, jó helyre vezette az ujja? – Kérdeztem efelől, hogy ő vajon mit gondol.
- Egyszer szaván fogom - mosolyodom el. Legalább ingyen vagy olcsóbban juthatok be, mondjuk nem mintha ez esetleg baj lenne. Szóval végül is, nekem ez mindegy, hogy mi pénzért megyek be.
– Gondolom már rengetegen elmondták, hogy a tanulás fontosabb, mint bármi más – jegyzem meg. Én legalább is mindig jobban szerettem tanulni, mint bármi mást csinálni, de mondjuk én ez a beállítottságú is vagyok, és nem mondom, hogy nem zavar az, ha valaki nem tanul. Csak a saját életét nehezíti meg.

- Tudom, most teljesen lököttnek tűnhetek… de néha jó rábízni magunkat a véletlenre. – hát igen, mivel úgyse tudjuk mit hozhat a holnap, akkor miért ne élveznénk ki, hisz nem egy előre megírt forgatókönyv az életünk, minden pillanatban valami újdonság vár ránk, szóval tessék meglepődni, és élvezni, hogy mindig lehet jobb és még jobb, ha meg mégse, akkor próbáljunk meg jót szórakozni a dolgon, hisz olykor egy nagy nevetés csodákra képes.
- Nem tudom igazából… mert tetszik a hely, és szép ez a nyelv, bár még elsajátítani nem tudtam… - röviden fogalmazva, nem is annyira akartam, nem nagyon erőltettem a dolgot, mivel örülök, hogy a saját nyelvemet jól beszélem, és tudom…vagyis a tudom néha erős túlzás, de inkább koncentrálok egyre, és vagyok csak egy ember, minthogy tudjak valami olyan nyelvet, amivel maximum a lányoknál lehetne bevágódni, és közben lennék több ember… nem akarok több lenni, ezzel az eggyel is örülök, hogy jó a viszonyom, és még így se ismertem ki őt teljesen. És most igen, saját magamról beszéltem egyes szám harmadik személyben.
- Nem kell… azért mindig betartom a szavamat… - de komolyan, meg hát most bevinni egy-két embert a moziba, nem nagydolog, fogyasszon valamit, ennyi a kérésem, és én meg biztosítom a filmet…jó kis hely az, amúgy, nem egy nagy mozi komplexum, csak egy kis művész mozi, olcsó jegyárakkal, mégis jó filmekkel, és azért vannak mosatni filmek is, nemcsak a régi klasszikusok, de vannak olykor filmklubok, meg mindenféle filmes esemény.
- Nem, ezt még nem mondták… de sajnálom, ha ezzel a lelkébe gázolok, megvagyok a tanulás nélkül egyelőre… - hát igen, valaki így gondolja, valaki máshogy, mert egyetemre járni a leghülyeségebb dolog, amit valaha ember kitalált. Egyszerűen a medencébe való belépés előtti láb mosás… persze, nem kell rögtön a mély vízbe ugrani, de ha már tizenkét évig kötelezően járunk iskolába, ott miért nem készítenek föl az életre, miért nem tanítanak meg ott mindent, hogy ne kelljen még tovább tanulni a mellesleg semmiért, mert nem hiszem, hogy majd egy Poe vers miatt én fel tudok építeni egy házat… de vicces lenne.
- És ön… gondolom helyi lakos… lehet nem ártana felfedeznem a várost kicsit jobban, ajánl valamit, amit kifejezetten nézzek meg?! És nem és az Eiffel tornyot meg a Louvret mondani. – mondom viccesen.

Peter Witwicky

– Nem mondtam, hogy lökött, csak kicsit furcsa – jegyzem meg komoly hangon. – Én nem igazán tudnék így élni, de ezt mindenkinek a maga dolga eldönteni - én ugyan nem akarok bele szólni senkinek sem az életébe, hogy miként viselkedik, vagy hogyan intézi a dolgait, bár persze, vannak számomra olyan dolgok, amiket én valahogy nem igazán fogom úgy kezelni, ez már pedig az életfelfogásomhoz tartozik.
– Párizsnak megvan a maga varázsa, legalább is én úgy tudom, hogy ezt szokták mondani az ide érkezők – az idegenforgalomban annyira nem mozgok otthon, csak amennyire muszáj, végtére is én személy szerint kevés hasznát veszem. – Nehéz nyelv, az biztos, szerencsére, hogy én ízig-végig francia vagyok, így nekem könnyű volt megtanulni. – Gondolom most azt gondolja, hogy micsoda mázlista vagyok, hát azt hiszem, hogy tényleg az vagyok ezzel kapcsolatban örülök, hogy beszélhetem a franciát és hogy ide is születtem. Mondjuk én könnyedén meg tudtam tanulni az angolt és az olaszt is, szóval nem voltak ilyen komoly gondjaim, bár igazából egyiket sem használom túlságosan gyakran, az előbbit még sokkal inkább, azt olykor muszáj. Mondjuk személy függő, hogy ki mennyire tud elsajátítani egy nyelvet, van akinek egyszerűn megy míg valakinek kevésbé.
– Ez nagyon becsületes dolog – bólintok elismerően, hiszen tényleg ritka manapság az ilyen ember és remélem, hogy csak nem fényezni akarja magát, mondjuk nem olyannak tűnik.
– Nem mondták még? – kérdeztem meglepetten, ugyanis azért a szülők, ha nem tanul a gyerek – legalább is ha a szülő normális akkor az nem igazán szokta ezeket hagyni. Legalább is, én semmiképpen nem hagynám a kölykömnek, hogy elhanyagolja a tanulmányait. – Az enyémbe ugyan nem – rázom a fejemet. Bár ha azt nézzük, hogy én mennyit készültem annak ami ma vagyok, azért az...
– Ilyen szempontból kevésbé vagyok otthon, de ezt a területet ahol most is vagyunk, csak ajánlani tudom, ha érdekli esetleg a Disney Land, vagy egy két éjszakai klub.

- Hát igen… - de tényleg! Most nem mindegy, hogy ki mivel szúrja el a saját életét?! Amíg a másiknak nem okozol bajt, addig teljesen mindegy, hogy mások szerint mekkora hülyeséget csinálsz…bár nem mondom, én magam is sokszor tapasztaltam már, vagyis neveztem magam őrültnek, és bántam meg nem is egy dolgot, meg jöttem rá, hogy lett volna ésszerű, de ez van… és akkor azzal nyugtatom magam, hogy akkor annak úgy kellett történnie, ahogy történt.
- Van benne igazság… egy olyan garzonba lakom, ami pont az Eiffel toronyra néz, és este nagyon gyönyörű… - de tényleg, ehhez ragaszkodtam egyedül, hogy ha már itt lakom, akkor a kilátás legyen gyönyörű, és ebben a kis tetőtéri lakásban minden tökéletes.
- Úgy könnyű… - nevetem el magam, hisz én ha tehetném, nagyon sok ember lennék, úgy értem, hogy született olasz is szeretnék lenni, meg akkor ugye francia, vagy orosz, mert én magamtól, nem tanulok semmit se, de mivel az angolt mindenhol értik viszonylag, így örülök, hogy minden reggel feljön a nap, és az nem napszemüvegben iszik Cola-t.
- Kösz. – becsületes?! Most miért?! Talán azt hiszi csak nagyképűsködöm?! Nem egy mozi igazgatója vagyok, főleg nem egy multiplexé, de ez a kis hely is nagyon otthonos, és amúgy meg jó dolog filmszínházba filmet nézni.
- Nem… - a szüleim szabadelvűek eléggé, úgy vannak vele, csináljam, amit szeretnék, csak élvezzem.
- Tényleg, a Disney Land, tudtam hogy valahová el akartam menni! – kapok a fejemhez, és enyhén tarthat őrültnek, amiért én ezt tényleg komolyan gondolom, és nem rögtön valami lebuj kocsmába akarnék menni, inni, meg szerencse játékozni, és nőzni.

Peter Witwicky

– Akkor azt hiszem még inkább büszkébb vagyok csodás hazámra – mégis ki ne lenne az, ha dicsérnék a hazáját, hogy mennyire gyönyörű? Szerintem mindenkinek imponál ez a fajta hozzá állás, bár lehet csak udvariasságból mondják, az meglátszik azért. – Akkor az megéri a látványt. Mondjuk az a környék nem zajos egy kicsit? – Kérdezem, mivel a belvárosok központjai többnyire a legzajosabb helyek közé tartozik, meg az is igaz, hogy nem is tudom, hogy pontosan milyen közel lakik az Eiffel toronyhoz. Meg aztán minél közelebb lakik valaki a belvároshoz, annál drágábbak a lakások, szóval szerintem úgy lakik, hogy lássa azt a csodás építményt.
– Hát igen... így valóban az – értek vele egyet. Hát, sajnos vagy nem, nem mi döntünk afelől, hogy hova is születünk, persze ezzel most nem mondom azt, hogy valami úgynevezett "felsőbb hatalom" dönt.
– Akkor örüljön neki – engem ugye többnyire ők is hajtottak, hogy jó, ha a dolgaimat rendesen csinálom, de persze ezt nekik nem kellett nekem mondani nagyon, csináltam én magamtól is, legalább ezzel nem voltak gondok.
– Én gyerekkoromba voltam ott utoljára, akkor nagyon tetszett, de a felnőttek is szokták élvezni. – Ez mondjuk így elég furcsán jött ki... de az tény, hogy én csak egyszer voltam a Disney Land-ben, tetszett, jó volt meg minden, de nekem egyszer éppen elég volt, nem is vagyok benne biztos, hogy megyek-e én még oda valaha... Legalább is egyelőre ez nem igazán tűnik úgy, hogy megfogom látogatni, de aztán ki tudja?

- Nem annyira… igazából éjszaka nagyrészt odavagyok, élem az életet, és hulla fáradtan meg, tőlem ágyút is robbangathatnak. – jegyzem meg viccesen, de amúgy ez az igazság. Belezuhanok az ágyba, és alszom, mint a bunda… de komolyan, megszoktam a zajongást, meg hát örüljek, hogy van egy ágyam, ahol alhatok, és nem az utcán kell, bár már volt példa arra is. Jól van, na! Elálmosodtam, és gondoltam lefekszem egy park közepén, ami pont az Eiffel torony volt, már vittek be ilyenért a börtönbe, de akkor csak megbökdöstek mit csinálok. Mondtam, elfáradtam, baj?! Bár vicces, hogy nem is olyan messze lakok… mindegy.
- Az ember örök gyerek, ha túl akarja élni a mindennapokat… ezt a nagyapám mondja mindig… - jegyzem meg, és már azon agyalok, hogy milyen módon is juthatnék el a Disneylandbe. Lehet inkább ott kellett volna munkát keresnem, és nem a moziban..viccelek, de ingyen bejárogatni, iszonyat jó lenne!

Peter Witwicky

– Ha az ember fia nagyon kimerült, akkor tulajdonképpen semmi nem is zavarja igazán – mondom, bár egyre inkább idegesít, hogy alaki ennyire ne vegyen tudomást az életéről, vagy hogy ennyire ne gondoljon a jövőre, pár év múlva, vagy amikor már öreg lesz, azt hiszem nagyon meg fogja bánni, legalább is én így veszem észre, és többnyire mindig mondják, hogy mennyire megbántam már, hogy nincs munkám, nem tanultam, felfog kopni az állam, a kölyköket nem bírom eltartani, az asszonyt csalom és a többi ehhez hasonló dolgok. Én ugyan hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy keveset alszom, de később ez is vissza fog ütni, de most vagyok erőm teljébe ezt most használom ki.
Természetesen mindezeket a gondolatokat ő nem tudja leolvasni rólam, talán nem is baj.
– Én még élek, pedig nem érzem úgy, hogy minden nap úgy viselkednék, mint egy gyerek, egy kicsit sem... – Jegyzem meg kissé elkomolyodva, nem akarom megsérteni, hiszen ő csak egy ember, ha mondjuk valamelyik nagybetűs ellenfelem lenne, akkor már nyilván komolyan oda vágtam volna neki.
– Jóban van a nagyapjával? – Kérdezem, mivel egykor nekem is fontos volt az enyém aztán... ez megváltozott.

- Engem alapból se sok minden. – na, jó… szerintem ami zavar, az maximum, hogy be kell járni órára, vagyis nem kell, vagyis nem tudom, már fogalmam sincs hogy állok, hogy kirúgtak már, vagy halasztottam, vagy elvileg be kéne járnom?! Egyáltalán milyen óráim vannak, mik a kötelezőim, vagy mindegyik csak előadás, és nem muszáj ott lenni az órákon?! Egyáltalán tudják, hogy létezem, mármint hogy odajárok?!
- Jah, nem azt mondtam, hogy az meghal, aki nem gyerek… na, most ebbe én magam is belekavarodtam… csak úgy értettem, hogy a gyerekeknek nagyin jó a fantáziája, valahogy gyerekként mindig minden olyan könnyű… - vagy mit is akartam mondani?! Már nem tudom, de szerintem Nagyfaternak akkor is igaza volt, élvezni az életet, igen, ez volt a magyarázata, hisz vagy élvezed, vagy szenvedsz, és a gyerekek, mivel minden kis semmiségnek tudnak örülni, ezért úgy kell élni.
- Igen… elég nagy a családunk… és viszonylag mindenki mindenkivel próbál kapcsolatot tartani. – hát igen, nem könnyű azért, de ha valamit akarunk, össze lehet hozni. De már családról beszélünk, amikor még magázódunk?! Bár sose beszéltem még senkivel se a családomról, de arról nem nagyon cseveg az ember… mert nem olyan téma, amiről egy társalgás során lehet dumálni, szerintem. Hisz ki tudja a másiknak hogy van a családja, és ezért nem akarsz felvágni, hogy a tied milyen jó, vagy ilyesmi.

Peter Witwicky

– Az életed későbbi részében már bánni fogod ezt a hozzáállást – vonom meg a vállamat. Valóban tényleg nem igazán tetszik ez az életstílus, hiszen ezzel még annyira se viszi, hogy eléljen öreg korára, nem megváltoztatni akarom, csak hát később így lesznek némiképpen problémai, de az ő élete. A helyében legalább egy-két nap bemennék egy-két órára, hogy egy pár vizsgát le is tudjak tenni, de persze ez nekem nem sokat számít.
– Ez lehet az oka, hogy egyes emberek kénytelenek felnőlni, márpedig ha az ember a saját lábán akar megállni, akkor nem árt, ha van benne némi felnőttség is – erősen bíráskodom egyes emberek felett, valamint azoknak a gondolatairól, ez csak egyszerűen azért van, mert az én természetem ilyen. Általában kimondom, amit gondolok, akármennyire is kemény, és néha napján elfelejtek finoman fogalmazni.
– Nehéz lehet, gondolom azért mindenkinek van valakivel problémája, így nehéz lehet fent tartani ezt az egyensúlyt – közben elgondolkozom, voltaképpen én senkivel nem vagyok túl jó viszonyban a családban, legalább is az utóbbi időkben, mondhatni néha napján nem értenek egyet velem, ez pedig fölös vitákat eredményez, ami miatt pedig én nem igazán kommunikálok senkivel, csak ha muszáj.