Peter Witwicky

Annyira egyszerű ember vagyok, akár a pont…vagy legalábbis magamat nem tartom valami bonyolult léleknek, de akik ismernek, azok azt mondják elég összetett személyiség vagyok.
Igazából szimplán egy hangulat ember, ha jó a kedvem, amit néha én magam se tudok befolyásolni, akkor nagyon jól megvagyok, de akár csak legyen egy kis migrénem, és szívem szerint mindenkit elküldenék melegebb éghajlatra.
De amúgy meg szeretem az életet, komolyan….bár ezzel szemben viszonylag minden napomat úgy élek le, hogy azt kihasználjam az utolsó percéig, hisz sosem tudhatjuk. Nem mondom, hogy merész vagyok, mert vad dolgokat nem művelek, csak szimplán szeretek minden, nagyjából minden lehetőségnek igent mondani.
Amúgy meg egy átlagos srác vagyok, aki szépnek találja a francia nyelvet, de önmagamtól nem tudnám megtanulni, és be kell valljam, ha franciául csak egy szót is mondanék, a föld alól kelnének ki a démonok…egyszer próbáltam elsajátítani egy szót, de valami szekta varázs szövegének tűnt, mintha a sátánt akarnám feléleszteni, meg legalábbis mindenki anyját a fenébe küldeném közben, pedig csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm. De kitartásom se volt, hogy magamtól bármit is tanuljak, ami nem angol. Szeretek angol lenni, és főleg brit. Imádom a délutáni teázásokat, a Doctor Who-t, de nem csípem James Bondot, minden nőt megkaphat, csak egy csettintésre, nem olyan egyszerű ez! Szeretem a barna szószt, bármiben!
Imádok könyvet olvasni, moziba járni, hisz jó magam is egy művész moziba dolgozok, én kezelem a vetítőgépeket, iszonyatosan izgalmas meló, de komolyan…meg az már nagy dolog, hogy itt van még olyan régimódi mozi színház.
A zenét annyira nem szeretem, vagyis hallgatom, de nem figyelem, ilyen aláfestő zeneként szól a rádió a háttérben.
Viszont utálom a színházat, a balettot, bár bevallom mindenféle táncot, mert egyszerűen nem értem…az operát, mert hangos, és nem tudnak simán meghalni.
Amúgy meg egy átlagos srác vagyok, aki elkerült a Rózsaszín párduc hazájába.

Utálom leírni, hogy honnét jöttem…mármint nem úgy értem, de sose szerettem úgy igazán magamról beszélni, mert bevallom, nem is tudok mit mondani…egyszerűen nem sok emlékem van, mindig is csodálom azokat az embereket, akit emlékeznek arra, hogy kicsiként mit műveltek. Nekem szerintem az egyetlen emlékem, hogy akkor sikerült talpra állnom, amikor a mogyoróvajért nyújtózkodtam, amit anyu az asztalon hagyott…de nagyon finom illata volt, mondhatni csábított, és épp kiment telefonálni…persze nem voltak még nagyon fogaim, vagy nem is tudom, de olyan rengeteg meg semmiképp sem, szóval az azóta kedvenc kajámat, a mogyoróvajas szendvicset, áfonyás lekvárral, és banánnal, nem tudtam volna elfogyasztani egy könnyen.
Aztán még van egy emlékem, amikor apu szemüvegét felpróbáltam…jézusom, brutális érzés volt, komolyan, a szemben lévő házakat szinte pontosan láttam, mármint az embereket benne. Apu meg csak nevetett, majd elvette a szemüveget, amit addig órákig keresett, csakhogy olvashasson fel nekem, pontosabban rajzoljon…képregény rajzoló ugyanis, és mindig együtt gyártottuk a munkáit. Ültem a térdén, és ő nagyban rajzolt, én meg szemmel alig bírtam követni a vonalakat.
Amúgy egy nyári napon születtem Londonban, azért kell ezt mondani, mert az angol éghajlatot ismerve, majdnem minden évszak egyforma, de én imádom az esőt. De ezzel az a baj, hogy ki is merül a születésem története…szimplán, anyu és apu gyereket akart, és megszülettem én… szerintem ezt nem kell annyira túlragozni. Anyu addigra már elismert író volt, apu meg lusta volt tovább kutatni élete párját, első sorban, mert megtalálta anyám személyében, másodsorban, mert tényleg lusta volt… pedig nagyon jó szövegei voltak apámnak, amivel az ujjai köré csavarhatta a lányokat, de anyámnak egy szót se mert szólni. És a vicces, a kis garázs bandáját ez tette tönkre, hogy a nagy rock szövegetek, lírai dallamok váltottál fel, mert apám szerelmes volt.
Londonba nőttem fel, foci labdát rugdosva… és persze mindig én estem el, horzsoltam föl a lábamat, és engem nem akartak egy könnyen beválasztani, mert valljuk be, két ballábas voltam, és nem tudtam focizni. Amúgy Beatles-t hallgattam lemezjátszóról, rajzfilmeket néztem, és nem mellesleg, megtanultam a konyhába tevékenykedni. Szeretek főzni, bár még jobban enni…
Amúgy meg egy átlagos gyerek voltam, persze nem kitűnő tanuló, de nem buktam meg soha. A matematika volt a kedvencem, az irodalmat sose szerettem, anyám nagy bánatára…és nem mellesleg a zenéhez se konyítottam semmit, azt meg apám nem nagy örömére.
De elvégeztem az általánost, miután óvodába nem nagyon jártam, ott sok a betegség, mondta aggodalmasan anyám mindig… majd gimnáziumba mentem, ahol művészeteket tanultam, majdhogynem elszeparálva a többi tanulótól, éltünk egy külön kis világban, de élveztem…nem volt őrült nagy tehetségem, de volt egy egyéni meglátásom.
Eldobtam a magasba a sapkámat, és az egyetemen agyaltam, hogy mi legyen, egyáltalán járjak-e egyetemre, mire a válasz annyi volt… ráböktem a térképre, és így kerültem Párizsba… ahol igazából fogjuk rá, hogy tanulok… de film szakon vagyok, csak hol bejárok, hol nem… és ez inkább azt takarja, hogy hol halasztok, hol nem… de elvagyok, a moziban melózom, miközben forgatókönyv féléket írogatok… nagyon röviden ez vagyok én. És nem, még nem mentem be arra a helyre… bevallom, nem mertem, volt hogy álltam ott, elindultam, hogy majd most határozott lépekkel átlépem a küszöbét, de mindig meghátráltam…