Marcel Riebou

Azt hiszem némileg érthető, hogy izgultam. Sőt, még a szememre sem vetheti senki, hogy érdekesnek találtam a találkozást a hasonmásaimmal. Két ugyanolyan nővel, akik egy az egyben ugyanolyanok, mint én. Mondhatnám, hogy hízelgett a tudat, hogy annyira felbecsültek, hogy után gyártást is kértek belőlem, de a helyzet az, hogy annyira azért nem tett boldoggá, hogy nem én vagyok egyetlen. Utánozhatatlan meg pláne nem. Csupán az vígasztalt, hogy az előzetes információkból, amiket sikerült összekaparnom, a személyiségemet még nem sikerült lemásolniuk. Legalábbis nem teljesen, még akkor is, ha Katherine megkapta az én minden rossz tulajdonságom felspékelve még párral a sajátjaiból. És bármennyire is voltam dühös, amikor Elijah először tájékoztatott a hasonmások létezéséről, már be kellett látnom, hogy nagyon is jól jön nekem a létezésük. Ha egyedül lennék és semmi segítségre nem számíthatnék, nem vagyok benne biztos, hogy akkor is ilyen könnyedén jöttem volna Mystic Falls-ba.
Nem mintha így sokkal egyszerűbb lenne a helyzetem. Mert még ha be is válik a tervem, nem fog minden probléma nélkül menni. Niklaus túl okos ahhoz, hogy könnyedén át tudjam verni. Ismerem ugyan minden rezdülését, de a probléma ott kezdődik, hogy ezt ő is elmondhatja rólam. És amint rájön, hogy élek és visszatértem, sőt azt is megtudja, hogy most nem az ő térfelén állok, minden össze fog zavarodni. Muszáj megismernem Elena és Katherine minden egyes lépését, szokását, beszédstílusát, az életük minden aprócska részletét, hogy ne hibázzak. Ha találkozom vele, el kell majd játszanom, hogy az egyik hasonmás vagyok. Hogy csak annyit tudok róla, hogy egy undorító szemétláda, aki hybrideket gyárt magának, mert túlteng benne a hatalomvágy. Még csak meg sem fordulhat a fejemben, hogy nem undorral és gyűlölettel szólok hozzá. De egyáltalán miért is kérdés ez? Hiszen gyűlölöm én is, akárcsak a többiek. Azért jöttem ide, hogy bosszút álljak és megállítsam. Hogy, amikor már alig kap levegőt a haldoklása közben a szemébe vághassam, mennyire fájt, hogy nem tett semmit, hogy megvédjen Mikaeltől. Hogy egyszerűen csak hagyta, hogy az őrült megöljön. Azt akarom, hogy ő is érezze azt a kínt, amit én éreztem, amikor rájöttem, hogy nem értem neki annyit, hogy szembeszegüljön az apjával. Ha nincs Elijah… akkor poraim már egyek lennének a földdel. Ő volt az egyetlen, aki tényleg törődött velem. Még annak ellenére is, hogy végig kellett néznie, hogy mit művelek a bátyjával és rá soha nem tekintettem férfi ként. És soha nem is fogok. Bármilyen mélyre is döfte belém Klaus azt a tőrt, nekem mindig is Ő marad az egyetlen. De egy Petrova soha nem bocsájt meg. Nem fogom elnézni neki, amit tett. Az az ezer év alatt megerősödtem és többet nem fogok elgyengülni a lágy becézgetéseitől és perzselő pillantásától. Többé már nem.
A kelleténél lassabban hajtottam végig Mystic Falls utcáin. Körül akartam nézni a városban, amelett persze minél tovább húztam , mielőtt a Salvator házba mentem volna, annál több időm maradt gondolkodni, hogy mit is fogok nekik mondani. Hiszen hiába én akartam legjobban ezt a találkozót, a helyzet az, hogy nekem kellett megszereznem az ő bizalmukat, nem pedig fordítva. Tudtam ugyan, hogy nem fog könnyen menni, de nem az a fajta vagyok, aki feladja. Nem érdekel meddig kell ott ülnöm velük, végül úgyis megkapom, amit akarok. Tudni fogják, hogy mi a helyes és azt is, hogy egyedül velem van esélyük Klaus ellen. Biztos voltam benne, hogy Katherine ismét fel fogja vetni a „mi van ha Klaus megint elbűvöl és maga mellé állít” elvét, de kész válaszom volt rá. Nem csak nekik, de magamnak is be kellett bizonyítanom, hogy már semmilyen hatással nincs rám a jelenléte, azon kívül, hogy szívesen letépném a fejét.
A kocsim halkan gurult be a felhajtóra a Porche mellé, ami azt jelentette, hogy Katherine már itt van. És jó esetben Elena is. Mielőtt kiszálltam volna az autóból, egy pillanatra lehunytam a szemeimet, aztán halkan csaptam be magam után a kocsiajtót. Nem akartam zajt csapni, had legyen váratlan az érkezésem, még akkor is ha tudják, hogy jönni fogok. Legalábbis az egyikük biztos. Nagyot sóhajtottam, mielőtt felemeltem volna, hogy bekopogjam a kemény tölgyfaajtón. Nem tellett pár másodpercbe, mire kinyílt az ajtó, nekem mégis perceknek tűnt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor a saját arcom nézett vissza rám merő döbbenettel. Elragadtatva néztem végig rajta. Egyetlen egy apró különbség sincs rajtunk, még az az apró anyajegy is ott van a nyakán, ami nekem is. Miután feleszméltem, megkeményítettem arcizmaimat és egy sugárzó mosolyt varázsoltam az arcomra. Egyenes volt a haja és minimális sminket viselt, akkor ez azt jelenti, hogy Ő…
- Hello Elena, a nevem Charlotte, én vagyok az eredeti Petrova. Mi lenne, ha behívnál és beszélgetnénk egy kicsit? – próbáltam annyira barátságosra formálni a hangomat amennyire csak tudtam, de sosem voltam az a behízelgős típus. Elena válla fölött bepillantva a házba megpillantottam Katherine-t is. Ugyanolyan volt, mint Elena, mégis más. Aprót biccentettem neki üdvözlésképpen, hiszen úgy éreztem nála az ég világon semmit nem érek el egy szívélyes mosollyal, majd tekintetemet újra Elenára fordítottam. Hihetetlen…

Charlotte Petrova INNEN